Ez a mese, Lázár Ervin munkássága előtt tiszteleg.                   

 

                    Mesék a nagyszederfa alól

„Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra.” – gondolta János, aki a libákat legeltette a réten, s a szederfa árnyékában lelt menedéket a szikrázó napsütés elöl. Ő magát a szegény boldogok közé sorolta. A szegénység megvolt, mert beleszületett, de a boldogságát a szomszéd Juliska okozta, aki vele együtt legeltette a libáit a réten. Ő is afféle szegény lélek volt, mint János, és titokban imádta Jánost, János pedig Juliskát.

Amint így feküdtek a nyári nap melegénél nevelkedett zsenge fűben egymás kezét fogva, a nap ki-kikacsingatott a fa levelei közül arcukat végig cirógató sugaraival, a langyos szellő simogatóan érintette minden porcikájukat, nem is volt náluk boldogabb ember a világon.

Ezt az idillt hangos kocsizörej, lovak prüszkölése és a hajtó kiabálása zavarta meg. Maga a király kocsizott épp arrafelé hatlovas hintajával, négytagú testőrségével. A kocsis rákiáltott a lovakra, mire azok megálltak. A király és a királyné kiszállt a hintóból, s a földről épp felugró párhoz lépett. János és Juliska mélyen meghajolt, így üdvözölte a királyt.

–       Adjon Isten királyuram, s királyném! Mi járatban erre, amerre még a madár sem jár, nemhogy egy király?

–       Hogy hívnak fiam? – kérdezte a király.

–       Hát az én nevem János, csak ennyi.

–       No, és tégedet lányom?

–       Az én nevem Kiss Juliska, de mindenki csak Juliskának hív itt a tanyán, merthogy csak egy Juliska van.

–       Mit csináltok ebben a nagy hőségben idekint?

–       Hát mi csak a libákat legeltetjük itt a réten, s néha a patakban megitatjuk őket.

–       Talán testvérek vagytok? – kérdezte a királyné.

–       Nem, mi nem vagyunk testvérek, csak együtt szoktuk a libáinkat legeltetni.

–       Juliska, szeretnél-e a palotában élni, szép ruhákban járni, az én társalkodómnak lenni? – kérdezte a királyné.

–       Hát… hát… én azt nem is tudom.

–       A szolgálatért fizetséget is kapnál. Tudod, minket nem áldott meg az Úr gyermekkel, ezért kérlek, gyere velem, s legyél a leányom.

–       Mennék én, de itt van János, kiért a szívem dobog, őt mégsem hagyhatom itt, ezért inkább maradnék.

–       Édes lányom, hát akkor jön velünk János is, ő meg a király szolgálatába áll.

–       Dehát itt van mindkettőnk édesanyja, akkor ők teljesen egyedül maradnának! – mondta János.

–       Találunk a számukra is munkát a konyában – válaszolta a királyné.

–       No, akkor áll az alku – vágta rá János.

Rögvest indultak is haza a tanyára libástul, királyostul. Otthon aztán elmesélték a történteket, a szülők összepakolták a kevés kis holmijukat, hogy a király szolgálatába álljanak, majd gyalogosan elindultak a palota felé. Egy fertályóra alatt értek oda, mert lassan tudtak menni. Ahogy a palotába értek, csak ámultak és bámultak a szebbnél szebb épületeken. A királyné már is diktálta a tennivalókat:

–       Terka és Erzsébet, ti menjetek a konyhára, ott kaptok tiszta ruhát, elmentek tisztálkodni, majd átöltözve jelentkeztek a konyán munkára. János, te pedig jelentkezz az istállómesternél, te leszel a király lovásza. Minden nap rendbe teszed a lovát, itatod, eteted, csutakolod, néha megfuttatod. Te is menj, és fürödj le, kapsz illő ruhát is. Te pedig Juliska, gyere velem, mert veled én magam foglalkozom.

A királyné felvezette Juliskát a palota azon részébe, ahol a királyné lakosztálya volt, azzal szemben pedig a hercegkisasszonyé.

–       Ez lesz majd a te lakosztályod! – mondta a királyné.

–       De most te is mégy a fürdőbe, ott a szolgálók alaposan kimosdatnak, majd az öltöztetőnők felöltöztetnek, és a lakosztályodba kísérnek. Az esti vacsoránál találkozunk – ezzel a királyné reábízta Juliskát a szolgálólányokra, s visszavonult a lakosztályába.

A két szolgálólány nagyon kedves volt Juliskához, úgy hívták, hogy kis nagysága, meg kis hercegnő. Juliska nem is nagyon értette a dolgot, de ha nekik így tetszik, hát hadd mondják. Nagyon élvezte a fürdőzést, mert ilyen kádban még nem fürdött, sőt nem is látott még ilyet, hiszen a tanya melletti patak volt az ő fürdőkádja, és durva mosószappan volt a tisztítószere. A ruhákat és az arcukat is azzal mosták. Itt meg olyan illatos szappanok voltak, hogy majd elájult az illatuktól, a hajára is valami illatos olajat öntöttek, s olyan gyönyörű hullámos lett, hogy az maga a csoda. Amikor a ruhákat adogatták reá, csak ámuldozott, mert ilyen ruhákról még csak álmodni sem mert.

Alighogy felöltözött, jött a fodrász, azt ugyan nem tudta, hogy az mit csinál, de a haját kezdte fésülni, ez nagyon tetszett neki, különösen, hogy a fodrász nem húzta a haját, mely most sima és selymes volt. Nem úgy, mint otthon a mosószappan után, akkor majd kitépte az összes haját mire kifésülte. A fodrász meg csak csavargatta, hajtogatta a tincseit, csavarókat tett a hajába, sokáig szárogatta, majd kiszedte a csavarókat, s láss csodát, olyan loknis lett a haja, mint még soha. Nagyon tetszett neki az óriási tükörben látott kép, gyönyörű királykisasszonyt faragtak belőle.

Közben lassan lekúszott a nap korongja a látóhatár alsó peremére, s jött egy apród, aki elkísérte az ebédlőbe, ahol már ott ült a király és a királyné egy hatalmas asztalnál.

–       Szerbusz leányom, foglalj helyet az asztalnál, s a szolgálók megtanítanak az evőeszközök használatára, amikkel ezután étkezni fogsz.

Juliska jó tanítványnak bizonyult, mert gyorsan megtanulta az eszközök használatát, s neki is láttak a vacsorának, ami tényleg királyi volt. Szegény Juliska azt sem tudta, mikor mit eszik, de ízletes volt minden, hát még a végén az a habos pogácsa, melyet desszertnek hívtak a többiek. A vacsora befejeztével illő módon köszönetet mondott, majd megkérdezte a királyi párt:

–       Édesanyámmal és Jánossal mikor találkozhatok?

–       Kislányom, te már hercegkisasszony lettél, ettől a naptól azt kérethetsz magadhoz, akit csak akarsz.

–       Jaj de jó, én is lemehetek a konyhába, meg az istállóba!

–       Nem kislányom, azért is mondtam, hogy kéretheted őket, mert lásd be, ilyen ruhában mégsem mehetsz egy istállóba vagy egy konyhába.

–       Jó, akkor szeretném látni az édesanyámat, Jánost és az ő édesanyját – mondta Juliska, mire az asztalnál álldogáló apród úgy elindult az ebédlőből, mint akit kergetnek a farkasok.

Közben a konyhán is zajlott az élet, Erzsébet és Terka jól érezték magukat a szép ruháikban, a munka is könnyű volt, a szakács pedig szinte ugrált örömében, hogy kapott segítséget. A két asszonyra nem lehetett panasza, mert igencsak ráállt a kezükre a munka. Terka zöldségeket pucolt, Erzsébet a húsokkal foglalatoskodott, de volt olyan tengeri herkentyű, amit még nem is láttak, azt a szakács készítette el. Csak főztek reggeltől estig. A szállásuk csodálatos volt a tanyához képest, ketten egy szobában laktak, de az akkora volt, hogy majd elvesztek benne, nagyon örültek a szerencséjüknek, hogy a király így felkarolta őket. Épp befejezték a vacsora utáni nagy mosogatást, amikor betoppant az apród:

–       Juliska hercegkisasszony látni kívánja az Erzsébet és Terka nevű asszonyságokat!

–       Hogy kicsoda?!

–       Hát az új Juliska kisasszonyság – mondta az apród.

–       Jöjjenek is rögvest, mert már nagyon várja magukat a lakosztályában.

–       Hogy hol?! A lakosztályában? Hát hol lakik ez a lány?

–       A hercegi lakosztályban.

–       Hallod ezt, Terka? Hogy hova nem került ez a lány!

A két asszonyság igen csak szaporázta lépteit az apród után, mert az még mindig úgy ment, mint akit kergetnek.

–       Nem lehetne egy kicsit lassabban, már alig bírom szusszal? – szólt Erzsébet.

–       Nem, mert utána Jánosért kell mennem az istállóba, ő is hivatalos a hercegkisasszonyhoz.

Ahogy cikáztak a nagy folyosókon, termeken, a két asszony csak ámuldozott.

–       Na, megérkeztünk, itt várjanak kendtek, mert bejelentem önöket a kisasszonynak.

Nem kellett sokat várni, mert máris szólította őket az apród, hogy jöhetnek. Amint beléptek a lakosztályba, még a szavuk is elállt, csak álmélkodtak a hatalmas pompát látva.

–       Kislányom, te aztán jó helyre kerültél ám! – mondta Erzsébet a lányához fordulva. – Na és ez a ruha fenséges, igazi herceg kisasszony lettél!

–       Igen édesanyám, a király és a királyné úgy is hív, hogy hercegkisasszony, de nem tudom, miért.

Halk kopogás hallatszott, Jánost jelentette be az apród. János úgy elcsodálkozott Juliska láttán, hogy tán még ma is ott állna, ha Juliska nem ugrik a nyakába.

–       Szerbusz, drága Jánosom, látom, hogy alig ismersz rám. De hidd el, én vagyok a te Juliskád!

–       Hát, ami igaz az igaz, tényleg nehezen ismertem rád, de esküszöm az égre meg mindenre, ami szent, te vagy a világon a legszebb. Na és csókolom kendteket is Erzsi néném s édesanyám. Alig hiszem ezt a nagy szerencsét, ami minket ért, kendteknek is jó helyük van? Mert az én szobám akkora, mint a tanyán az egész ház, és olyan puccos, hogy alig mertem ráülni az ágyamra, ami akkora, mint két ágy, és tető is van rajta. Azt ugyan nem értem miért kell rá tető, mert azért csak nem esik be az eső a szobába. De látom, Juliskám, neked is ilyen ágyad van, csak ez egy kicsit még szebb.

–       Aztán milyen a sorod az istállóban? – kérdezte Juliska.

–       Az istálló tele van lovakkal, de nekem csak a király lovát kell gondozni, etetni, itatni, csutakolni, futtatni, még lovagolok is rajta. Az istállómester egy kicsit morgós, de azért kedves ember. Ő mondogatta is, hogy nem tart ám olyan sokáig a szerencsénk, mert… , de még sohasem fejezte be a mondandóját. Majd egyszer elmondatom vele, hogy mi az oka a hitetlenségének. Én mindig azt mondom neki, hogy ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna bennünket, de ő mindig csak a fejét ingatja. Azt hiszem, éljünk a pillanatnak, mert ennél szerencsésebbek nem lehetnénk – mondta János, majd átölelte Juliskát, és megcsókolta.

–       Gyerekek, legalább ne előttünk, mert igencsak zavarba hozzátok öreg szüleiteket!

–       Jaj, édesanyám, látott maga már ennél cifrább dolgokat is – mondta János anyjának.

–       Az már igaz kisfiam, de mesélj, Juliska milyen a sorod?

–       Hát velem csudálatos dolgok történtek – kezdte Juliska, s elmesélte a napját, hogy mi minden történt vele eddig, majd így tett Terka, Erzsébet és János is. Ekkor halk kopogtatás zavarta meg a családi tanácskozást, s a királyné lépett a szobába.

–       Juliska hercegkisasszony, lassan el kellene búcsúzni a családtagoktól, mert holnap is nap lesz, akkor megint találkozhattok, de most a lefekvésnek van itt az ideje, mert már a hold is magasan jár.

–       Igenis királyném, máris indulunk – szólt Erzsébet tiszteletteljes hangon, s ezzel sarkon fordultak, s elhagyták a királyi rezidenciát.

Ahogy sétálgattak visszafelé, még diskurálgattak egy keveset, majd elköszöntek egymástól, s mindenki ment a szobája irányába. Másnap kora reggel, amikor a nap, még csak haloványan világította meg az ég alsó peremét, János az istállóba sietett, s tette a dolgát, már a lovaglásból jött vissza mikor az istállómester közeledett.

–       Adjon Isten jó reggelt kendnek, Józsi bátyám! – köszöntötte illő módon János az istállómestert.

–       Fogadj Isten, János fiam. Aztán hogy aludtál az első éjszaka?

–       Aludtam is, meg nem is, olyan izgatott vagyok a velünk történtektől, hogy az álom is elkerülte a szememet, csak ritkán bóbiskoltam egy kicsit. Józsi bátyám, kérdezhetnék kendtől valamit?

–       Hát persze fiam, csak a válasz is meglegyen a fejemben – válaszolt az istállómester.

–       Azt szeretném tudni, hogy miért ingatja a fejét, amikor én a nagy szerencsénkről beszélek?

–       Hát fiam, tényleg tudom a választ, de korai lenne még erről beszélni. Ha eljön az ideje, akkor kérdés nélkül is megmondom.

–       Jól van, Józsi bátyám, megelégszem én ezzel a válasszal, de csak egy ideig.

Eközben a palotában ébredezett a királyi család és Juliska is, Hamarosan érkezett hozzá egy szolgálólány, hogy a reggelihez invitálja. Juliska szót fogadott, s elindult a szolgáló után az ebédlőbe, ahol már várta a királyi pár.

–       Szerbusz, kislányom! – köszöntötte a királyné, majd a király is.

–       Jó reggelt, királyném, s királyom, örülök, hogy ily jó egészségben ébredtek.

–       No, kezdhetjük a reggelit – szólt a király a mellette álló apródnak, aki azon nyomban lekapkodta a tálak fedelét, s finom illatok töltötték be az ebédlő levegőjét.

–       Ó! – kiáltott fel Juliska – Ezt bizonyára az édesanyám készítette nekem, mert ez a kedvencem, tojásrántotta hagymával, hát ez valami csudajó!

–       Én még nem is ettem ilyen ételt – mondta a király.

–       Hát csak tessenek ezt megkóstolni, mert ennél aztán nincs finomabb! – szólt Juliska, mire a király és a királyné is megkóstolta az ételt, s elismerősen bólogattak.

Teltek múltak a napok, a hetek, s így zajlott az élet a palotában, míg egyszer csak hírül hozták, hogy a szomszéd király és kísérete érkezik látogatóba.

–       Méghogy látogatóba! – mormogott az orra alatt József, az istállómester.

–       Hogy érti ezt kend? – kérdezte János.

–       Hát, édes fiam, itt az idő, hogy megvilágítsam elméd. A király és a királyné nem a legkedvesebb emberek közé tartozik. Van nekik egy gyönyörűséges leányuk, csak őt egy másik palotában nevelik az apácák és a nevelőnők. Tudom, nektek azt mondták, hogy nincs gyermekük, de ez nem így van. Az a baj, hogy a hercegkisasszony nem hajlandó a szomszéd király fiához hozzámenni feleségül, mert azt hiszem, mást szeret, ezért is a büntetés. A másik palotában szinte fogva tartja a király a leányát, titeket pedig azért hozott a palotába, hogy a lánya helyett a te Juliskád legyen a szomszéd király fiának felesége.

–       Miért kell az én Juliskámnak a szomszéd herceghez menni? – kérdezte János a szemöldökét és a homlokát ráncolva.

–       Azért, mert a mi királyunk kincstára kezd kiürülni, és a szomszéd herceggel kötött nász megoldaná az elszegényedést.

–       Akkor minket jól becsapott a királyunk! Csalinak használja az én Juliskámat, de ebből aztán nem kap! – horkant fel János nagy dühében.

–       Édes fiam, János, most siess a palotába, s mondd a te Juliskádnak, hogy tegyen úgy, mintha beleegyezne a házasságba, a többit meg bízd rám!

János azonnal indult a királyi lakosztályok felé, a strázsák azonban útját állták, azzal az indokkal, hogy mától nincs bejárása a palota ezen részébe, ez a Király parancsa. Jánosnak elő kellett vennie a fineszt, s azt füllentette a strázsáknak, hogy márpedig őt maga a király hívatta. Ekkor a strázsák beengedték. János Juliska lakosztálya felé vette az irányt, hogy elmondja a hírt. Óvatosan kopogott az ajtón, majd belépett, Juliska csodálkozott is, hogy mit keres itt ebben az időben János, no persze nem azért, mert a látogatása ne lett volna kedvére.

–       Mi járatban Jánosom, szerelmem?

–       Juliskám, nagy a baj – s elmondta mindazt, amit az istállómestertől hallott.

Juliska először megrettent a hír hallatán, de bízott szerelmében, s reállt a cselvetésre. János még egy csókot lopott Juliskájától, majd óvatosan kisurrant az ajtón, és sietett az istállóba.

–       Na, fiam, sikerrel jártál, beszéltél a te Juliskáddal?

–       Igen, bár a strázsák kissé akadékoskodtak, de megoldottam a dolgot.

Sokat nem tudtak beszélni, mert már is ott termettek a strázsák, és Jánost már vitték is a tömlöcbe a király parancsára.

–       Semmit se félj, édes fiam, ez sem tart sokáig, mert én majd erről is gondoskodom.

–       Remélem, Józsi bátyám, hogy tartja a szavát, mert nem szeretnék egy tömlöcben megöregedni.

Ezzel a tudattal vidámabban szaporázta a lépteit a két strázsa között. Ahogy oda értek a tömlöcajtó elé, Jánosnak elillant vidám hangulata, mert az ajtó olyan erősnek látszott, hogy egy életen át sem megy tönkre. Egy tíz centiméteres keményfából készített erős vasalattal ellátott ajtó volt, s amikor kitárult, akkor látta, hogy Erzsébet és az édesanyja, Terka is ott van.

–       Mi történt édes kisfiam? Miért börtönöztek minket be, hiszen semmi rosszat nem tettünk? – kérdezte Terka.

–       Egyet se búsuljanak kendtek, én mindent tudok, s el is mesélem rögvest.

Hát az asszonyoknak egy cseppet sem tetszett a dolog, de nem volt mit tenni, mint várni. Késő este lehetett már, mert a hold, kíváncsian fürkésző sugarai vetettek árnyékot a sötét tömlöc falára, amikor egyszer csak halk zörej törte meg a mélységes csendet. A tömlöc másik sarkában egy lepelbe burkolózott alak állott, s így szólott Jánoshoz.

–       Kedves János, amikor itt az idő, eljövök értetek, s elviszlek titeket a tömlöcből – mondta kellemes, megnyugtató hangon, s ezzel eltűnt.

–       Ez valami varázslat lesz – gondolta János. – De bánom is én, hogyan visz ki, csak Juliskámnak ne essen baja, amíg idebent vagyunk.

Reggeledett, a kakasok már fújták az ébresztőt, ahogy a torkukon kifért.

–       Hát bizony a szalmában nem volt olyan kellemes az alvás, mint a tetővel ellátott ágyban – elmélkedett János.

Az asszonyok is ébredeztek, de ők semmit sem láttak, hallottak az éjjel. János elmesélte a történteket, de az asszonyok azt felelték neki, hogy bizonyára csak álmodta, mert ide aztán nem jut be még egy egér sem észrevétlen. Végül János is majdnem megingott abban a hitében, hogy ez valóság volt. Már három napja a tömlöcben lehettek, mert a hold és a nap már háromszor váltottak őrséget. De a mai nap más lesz, mert már kora reggel szóltak a harsonák a vendégek érkezésének tiszteletére.

–       Na, megjött a nem szívesen látott vendég, aki miatt mi itt vagyunk a tömlöcben – mondta keserűen János.

 A palota ezalatt díszbe öltözött a vendégek fogadására. A király és a királyné hívatta Juliskát.

–       Nos, lányom, itt az idő, hogy megtudd miért is vagy itt – kezdte mondandóját a király. – A szomszéd király látogatott el hozzánk a fiával, hogy te a herceg a felesége legyél. Beláthatod, a hercegi nász mégiscsak szebb, mint egy lovászfiúval kötött nász. Neked csak el kell hitetned a herceggel, hogy te a mi leányunk vagy. Utoljára hét éves korodban látott, így könnyen el fogja hinni.

–       Ezek szerint mégiscsak van leányuk? Hát akkor miért nem adják őt a herceghez?

–       Azért mert a mi leányunk, másba lett szerelmes, és esze ágában sincs hozzámenni a herceghez, ezért is neveltetjük most egy kolostorban. Büntetésből sohasem hagyhatja el a kolostort. Egyébként félelmetes tulajdonságokkal is bír szegény teremtés.

–       Mifélékkel? – kérdezett Juliska.

–       Azt már nem tudjuk mi sem, csak a hírnökök mondják, hogy nagyot változott.

–       Na jó, beleegyezem a házasságba – mondta Juliska.

A királyi pár nagyot nézett a meglepetéstől, mert ők arra számítottak, hogy Juliska majd tiltakozni fog a frigy hallatán. Ekkor a trónterem ajtajában megjelent egy apród, és bejelentette a jövevényeket. A király engedélye után a terembe belépett a szomszéd király és a herceg. Az uralkodók üdvözölték egymást, és bemutatták Juliskát a hercegnek.

–       A hercegkisasszony szebb, mint amire számítottam – mondta egy kissé fellengzősen a herceg. – Azt hiszem, megfelel az ízlésemnek.

–       Csak lenne itt az én Jánosom, adna annak a kényes ízlésednek! – gondolta Juliska. – Egyébként nem vagy púpos, vagy sánta, miért szerelem nélkül kell neked házasodni? – folytatta az elmélkedést.

–       Jöjj kedves! Hogy is hívnak?

–       Juliska hercegkisasszonynak – mondta Juliska. – Hogy a fene essen beléd! – tette hozzá mgában.

–       Micsoda parasztos név egy ilyen csodálatos lánynak!

–       Az a nagy pofon utáni kék folt lenne csodálatos, amit az én Jánosomtól kapnál! Az igazán csodálatos lenne – gondolta magában Juliska, de így szólt:

–       Hiába, a nevemet nem én választottam, hanem atyám. Egyébként én nevem egy csodálatos magyar név! Neked milyen nevet választott atyád?

–       Engem Alfrédnak neveztek el a szüleim, mely lássuk be fenségesebb a tiédnél.

–       Még hogy fenségesebb? Mitől is? – froclizta Juliska egy kicsit a herceget.

–       A mi királyságunk nagyobb, erősebb, gazdagabb, és tiszteli a nép a királyát.

–       És parancsszóra tisztelik a királyt, a sarcból lett olyan gazdag, a szolga seregtől lett olyan erős? – kérdezte Juliska.

–       De felvágták a nyelvedet! Csak legyél a feleségem, akkor meglátod, mi az, hogy fenséges.

–       Legyen a feleséged a sánta ördög, nem pedig én, te felfuvalkodott béka – gondolta Juliska, majd megkérdezte:

–       Akkor engem emberszámba sem vesztek?

–       Dehogynem, csak ott rend van, és nem beszélhetsz így a herceggel és a királlyal.

–       Mert akkor tömlöcbe dugnak a szüleid?- kérdezte Juliska.

–       Hát, ha tömlöcbe nem is kerülnél, de megtanulnád a tisztességet.

–       Miért, talán úgy érzed, nem vagyok tisztességes? Ha valaki itt nem tisztességes, az csakis te lehetsz. Elvenni nőül valakit úgy, hogy ő még csak nem is akarja, hát ez nem tisztességes.

–       Ez már rég nem a tisztességről szól, hanem a hatalomról. Ahogy elvettelek nőül, máris a királya leszek a te földednek is.

–       Hát csak ezért szeretnéd, hogy feleséged legyek? Látod, ez aztán nem tisztességes!

Miközben Alfréd és Juliska szócsatát vívtak egymással, a tömlöcben ismét megjelent az éjszakai látogató, de most már mindhárman látták, s beszéltek hozzá.

–       Szerbusz, te titokzatos idegen, fedd hát fel kiléted, tudjam, kivel állok szemben!

Az idegen lassan lefejtette fejéről a csuklyát, mely eltakarta arcát. Hát láss csodát,  a csuklya alatt egy gyönyörű királylány rejtőzött! János tágra nyílt szemmel nézte a gyönyörű lányt, s onnan tudta, hogy királylány, mert egy csodálatos korona ékesítette a fejét.

–       Te a király leánya vagy? – kérdezte János.

–       Igen, csak atyám büntetésből zárdába záratott, s ott nevelkedem.

–       De miért záratott téged oda, hiszen a saját lánya vagy?

–       Fél tőlem, mert olyan dolgokra vagyok képes, amire ember nem.

–       Te nem vagy ember?

–       Igen is, meg nem is, most csak a képemet látod, én magam nem vagyok jelen.

–       Akkor hogy tudsz nekünk segíteni? – kérdezte Erzsébet.

–       Egy pillanatig se féljetek, nemsokára eljön az idő, és szabadok lesztek. Most megyek Juliskához, ugyanis ha a frigy létrejön, atyám elveszti a királyságot. A szomszéd király meg akarja szerezni atyám országát, azért erőlteti a frigyet, ám atyám ebből semmit sem sejt. Meg kell akadályoznom a házasság létrejöttét.

–       Azt bizony megköszönném – mondta János.

A királylány lassan köddé vált, s eltűnt, majd Juliska szobájába látogatott.

–       Juliska! Figyelj reám, kövesd utasításaimat! – mondta kedves hangon.

–       Ki vagy te, honnan szól a hangod?

A királylány ekkor megjelent Juliska előtt, aki majd elájult ijedtében, pedig nem volt ijedős. A királylány elmesélte, kicsoda, és miért van most itt. Juliska örült a segítségnek, és híreknek, hogy az ő Jánosa és a szüleik jól vannak.

–       Juliska, menj a királyi lakosztályba, s meséld el, amit tőlem hallottál, győzd meg a Királyt arról, hogy ez a frigy számára és országára is veszélyes! Azt is mondd meg, hogy én még mindig nagyon szeretem mindkettőjüket.

Juliska felkapta köntösét, s a királyi lakosztályba sietett. Kopogtatott, s lassan benyitott.

–       Királyuram, királyuram! – ébresztgette halkan a királyt, mire az kinyitotta szemét.

–       Hát te mit keresel itt egy szál pendelyben, édes lányom?

Juliska elmondta a királynak, hogy miket mondott az ő saját leánya. A király kissé hitetlenkedett, de azért hitt Juliskának.

–       Mondd leányom hol és mikor találkoztál az én édes leányommal, Krisztinával?

–       Az imént járt a szobámban, ott beszéltem vele.

–       Itt vagyok édesapám! – szólott finom hangon Krisztina.

–       Hol vagy kislányom? – kérdezte a király, Krisztina pedig előtűnt a semmiből.

–       Hát itt vagyok! – mondta, mire a király elkezdett sírni, és át akarta öleleni lányát, de nem sikerült, mert csak Krisztina szellemképe volt a szobában.

–       Hát mégsem vagy itt?

–       De igen, csak nem a valóságos testemben, hanem csupán a képemben.

–       Hogy csinálod ezt, édes lányom?

–       Emlékszel a nagy varázslatok könyvére, ami eltűnt?

–       Igen, hogyne emlékeznék.

–       Az nem tűnt el, a szobámba volt, abból tanultam sok varázslatot, és elég nagy sikerrel. Magammal vittem a zárdába is, és ott fejlesztettem magam.

–       Ezek szerint nem kell tőled félni?

–       Nem édesapám, mert én nagyon szeretlek titeket. Ezért az a kérésem, hogy Juliskát ne add a szomszéd Arnoldhoz, mert az nagy bajt hoz a fejedre és országodra. Tudod, én oda is ellátogattam, s kifürkésztem szándékaikat, ezért nem akartam hozzámenni Arnoldhoz.

–       Most már értem a viselkedésed, s az ellenséges hozzáállásod a frigy hallatán.

–       Ha a herceghez adod Juliskát, a szomszéd király azonnal hatalmas sarcot fog kivetni az országod lakóira, titeket pedig kisemmizve idegenbe száműznek.

–       Sarcot? Hát már az idejére sem emlékszem, mikor vetettek ki sarcot ebben az országban.

–       Inkább vess ki adókat, s azzal tartsd fenn a királyságot, így nem szegényedik el az országod.

–       Hogy az én kislányom ilyen okos legyen, erre még álmomban sem gondoltam, szólók is anyádnak, hogy itt vagy.

Ezzel megrántott egy szalagot, melynek a másik végén egy csengettyű volt a királyné ágya felett. Jött is hamar a királyné, mert azt hitte nagy a baj. Amint belépett, meglátta édes leányát, s már átölelte volna, amikor így szólt a király:

–       Ne tedd, mert ő nincs, itt csak a képe. De beszélni tudsz hozzá, s ő válaszol.

–       Mondd, kislányom, hogy vagy, s hogy kell érteni azt, hogy csak a képed van itt? – kérdezte a királyné, mire Krisztina elmesélte a történetét, anyja is megértett mindent.

–       Most Juliskát, Jánost, Terkát és Erzsébetet óvatosan ki kell csempészni a palota falai közül, s haza kell vinni őket a tanyára. A hercegnek azt kell mondani, hogy megszökött Juliska, s nem tudják, hogy hova. Így a frigy elmarad, s az országot megmentjük a zsarnok királytól.

A király hívatta az apródját, s kiadta a parancsot a családok hazaszállítására. Jánosék nagyon örültek a szabadulásuknak, hát még, amikor Juliskát meglátták! János majd a csontjait törte a heves ölelésben a gyenge kis Juliskának. Nagy-nagy örömükre elindult velük a hintó a tanya irányába, s már alig várták a hazaérkezést. Otthon aztán leheveredtek szalmazsákos ágyaikba, s emlékeikbe elmerülve szép lassan elaludtak. A király nem feledte a két családot, sok aranyat küldött nekik, hogy könnyebben éljenek. Arnold és az apja csalódottan kocsizott haza a saját országába, s többé már nem is próbálkozott efféle hódítással. Krisztina pedig hazaköltözött a palotába, s boldogan élt a szüleivel. János és Juliska összeházasodtak a királyi kápolnában, maga a király adta őket össze, s még ma is élnek, mint a legendák, melyek szárnyra kelnek, s járják az országot, világot szájról-szájra.   

Azóta János és Juliska már kézen fogva járnak a mezőre libákat legeltetni.  S ahogy a szederfa alá heveredtek ismét csak arra gondolt János: „Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra.” És János boldog volt.

A mesét írta: Hartman János

            Az első kiadott könyvem! + (E-könyv)

    Állati kalandok a holdon.

                                Egy nagypapa meséi.

                                                Expozé.

A történetem, három jó barátról szól, egy kiskutyáról /Villusról/egy kiscicáról/Kormiról/, és egy kisegérről /Cin-cinről/. Rafinált módon felkerülnek a holdra, mint afféle turisták. Nagyon meglepődnek a hold, különös voltától. A holdon, ugyan is minden élőlény, fa, és bokor és állat százszor akkora, mint a földön, persze vannak kivételek. Különös és különleges kalandokba keverednek. Már sok kalandon túl vannak, mikor belebotlanak egy állatolimpiába, ahol kiváló és kivételes eredményeket érnek el. Egy emberek által épített, városban, ahol már nincsenek emberek, mert kihaltak a holdon. Mindenütt az állatok uralják a holdat. A mese kiválóan tanít, a becsületre, szeretetre, barátságra, kitartásra, s mindez kiváló szórakoztató köntösbe bujtatva. Ez a történet, 17-epizódikus részből áll, minden mese megállja a helyét egyedül is, de szerintem csak egyben érdekes.

Megjelent: Publio kiadó gondozásában

 

www.publio.hu

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Mesék a nagyszederfa alól
Az én kedvenc meséim - © 2008 - 2026 - kedvenc-mese.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat