Cicák a mennyországban

 

Valahol vidéken egy kis falucskában élt egy idős házaspár. Az idősödő házaspár korukat meghazudtolva egy hatalmas gazdaságot vezetett. Voltak földjeik, ahol termelték a kukoricát, búzát, árpát, cukorrépát, meg sok más növényt. Az istállókban pedig rengeteg tehenet tartottak, melyeket reggel és este gépekkel megfejtek, afféle mintagazdaságot vezettek. Élt velük a háznál két aprócska cica, Lulu és Kamilla. A házaspár nagyon szerette a cicákat, s gondoskodtak is róluk, mert az anyukájuk a születésük után eltűnt, és most olyan árvácskák. Minden reggel és este finom tejecskét kaptak reggelire és vacsorára, s ezt ők nagyon imádták. Egyszer Lulu megállapította, s mondta is Kamillának:

–        Te, Kamilla, én úgy érzem, mintha kevesebb tejet kapnánk már napok óta.

–        Igen, igen – helyeselt Kamilla – én is ezt vettem észre.

–        Gyere, Kamilla, nézzük meg mi lehet ennek az oka, kiosonunk az istállókhoz, s kilessük az okát.

Kora délután a két cicus kiosont az istállókhoz, majd ott elrejtőztek a szalmabálák mögött, s úgy lesték a történéseket. Az apó beterelte az állatokat a fejőgépbe, a tőgyeiket bekente egy szúrós szagú valamivel, majd ráhúzott egy fényes dolgot, s mikor már tíz állat tőgyével ezeket megcsinálta, elkezdődött a fejés. Nahát, láss csodát csak úgy ömlött a sok finom tejecske, egy hatalmas tartályba. A fejés eltartott pár órát, mert sok tehén volt, s a tartály meg is tellett. Az apó panaszkodott is az anyónak, hogy ma megint kevesebb lett a tej, mint tegnap. Lulu azonnal meg is jegyezte:

–        Mi az, hogy kevés, hiszen ez a tartály tej annyi, hogy egész életükre elég lehetne.

Mire Kamilla sűrű bólogatással, helyeselt. De nicsak, a gazdaság udvarára egy furcsa teherautó kanyarodott, amelyen egy még nagyobb tartály volt. Az apó szívéjesen üdvözölte az autó vezetőjét, majd a két tartályt összekötötték s a tej szép lassan átfolyt, a teherautó tartályába.

–        Szóval innen fúj a szél, a tejet elviszik valahova, s ezért nem jut nekünk annyi! – szólt fogai között sziszegve Lulu.

–        Gyere, Lulu ugorjunk fel az autóra s nézzük meg, hogy hova viszik a tejet – szólt Kamilla.

Villámsebesen felugrottak az autóra, majd bemásztak a tartály alá, hogy ne lássák meg őket. Úgy rátapadtak az autóra, mint ha matricák lettek volna, de nem is vették őket észre. Amikor az autó motorja felmordult egy kissé megijedtek, de az utazás alatt megszokták a zajt. Nézték a tájat, hogy szaladt a szemük előtt, s úgy érezték, hogy még a szelet is lekerülték. S még a madarakat is maguk mögött hagyták. Nagyon élvezték az utazást, kicsit összebújtak, mert a menet szél kissé hideg volt, de boldogok voltak, mert ilyen élményben, még nem volt részük.

Egyszer csak a hatalmas autó lassítani kezdett, egy nagy épület kapujához ért, majd azon szép lassan begördült. A két testvér Lulu és Kamilla rögtön rájöttek, hogy az út végéhez értek, s amikor az autó megállt, egy gyors mozdulattal a földre szökkentek, majd elbújtak, valami raktárhelyiségben. A búvóhelyükről kémlelték a hatalmas udvart, és szagolták a számukra oly kedves illatot, a tej illatát. Mert az olyan tömény volt, hogy szinte harapni lehetett volna. S annyira el voltak foglalva a szimatolással, hogy észre sem vették, hogy mögéjük lopózott, egy öregebb cica, aki jó hangosan rájuk köszönt, hát Luluban és Kamillában még a vér is megfagyott, annyira megijedtek.

–        Jo-jo-jonapot! – nyögték ki nagy nehezen a köszönést.

–        Én Alfonzína vagyok, én sem régóta vagyok itt, de itt lakni az a mennyország, már ha a cicáknak is van ilyen, mert ha van, az csak ilyen lehet.

–        Engem Lulunak a testvéremet Kamillának hívják, s egy kis faluból jöttünk, hogy kiderítsük, hogy hova lesz az a sok tej a gazdaságból.

–        Pár hónappal ezelőtt én is egy gazdaságból jöttem, pontosan azért, hogy kiderítsem, hogy hova lesz az a sok finom tej. Csak azt sajnálom, hogy otthon hagytam két gyermekemet, s az óta semmit sem tudok róluk, s a szívem belesajog a fájdalomba, hogy nem láthatom őket többé.

–        Csak nem a mintagazdaságból jöttél, te is? – kérdezte Kamilla.

–        De igen, az apó és az anyó kedvence voltam, majd megszületett a két gyermekem, s keveselltem a tejet, s elindultam megtudni az okát.

–        Alfonzína, hát akkor te vagy a mi anyukánk, mert mi is a mintagazdaságból jöttünk, s a mi anyukánk is onnét tűnt el.

Amikor erre a tényre rájött a három cica, lassan összeborultak s aprócska könnyeket morzsolgattak a szemük alatt.

–        Drága gyermekeim, hányszor elképzeltelek benneteket, hogy milyenek lehettek, már csak arra vágytam, hogy még egyszer láthassalak benneteket.

Erre Kamilla és Lulu még szorosabban ölelte anyjukat, s úgy doromboltak, hogy öröm volt hallani.

–        Na és mi lesz a sok finom tejből, mert ugye mi is ezért jöttünk, hogy ezt kiderítsük? – kérdezte Lulu.

–        Gyertek velem s megmutatom, hogy mi mindent készítenek a tejből. Az emberek kedvesek, de vannak, számunkra tiltott helyek ahova nem mehetünk be. Ezeket a szabályokat betartjuk, akkor nem esik bántódásunk.

Alfonzína megkérte Lulut és Kamillát, hogy szép sorban jöjjenek utána, hogy elkezdje a tejüzem látogatást. Alfonzína oly peckesen és fenségesen, büszkén lépdelt a sor elején, mint aki azt mondja: „Na, ezt nézzétek emberek, micsoda két szép gyermekem van!”. Az emberek nézték is a csodálatos triót, s mondogatták is, hogy milyen gyönyörű állatok, cirógatták, becézgették őket. Alfonzína egyszer csak megállt, s mondta gyermekeinek, na, itt az első olyan hely ahol tejet kapunk az emberektől, abban a kis tálban. Szépen leültek a tálka mellé, s várták türelemmel az emberek ajándékát, a tejet.

–        Hát ez nem valami sok! – jegyezte meg Lulu és Kamilla.

–        Mire befejezzük a sétát meglátjátok, úgy jóllaktok, hogy mozogni sem tudtok! – válaszolt Alfonzína. – A következő helyen tejfölt kapunk, az már egy kissé kiadósabb. majd következik a túró, hát az aztán finom, majd kapunk némi túrórudit, sajt darabkákat.

Így is történt, mire végig sétálták a hatalmas tejüzemet, degeszre ették magukat, majd Alfonzína a fekvőhelyükre vezette, Lulut és Kamillát. Az pedig egy hatalmas tejes ládából készült, alaposan kibélelve meleg ruhadarabokkal, Alfonzína beleugrott s csalta a gyermekeit, ott szépen összegömbölyödtek, s teli hassal elaludtak. Másnap reggel, mikor a nap álmosan kúszni kezdett a horizontra, hatalmas nyújtózkodással ébredezni kezdtek az alvó cicák. Alfonzína szólt elsőnek, Kamillához és Luluhoz:

–        Na, kedves gyermekeim eddig ugyan nem volt lehetőségem, titeket megtanítani, vadászni, ma megtanultok, egeret fogni. Mert bizony nem csak tejet,meg tejfölt kell inni, és enni. A gazdaságban ilyenekkel nem találkozhattunk, mert ott nem volt egér, de itt azért néha előfordulnak, mert a finom sajt illata, becsalogatja őket. Most gyertek velem, s megmutatom, hogyan állunk lesben, s csapunk le az egerekre.

Alfonzína óvatosan megközelített egy keskeny repedést a fal tövében, lehasalt, körmeit kiengedte, szemét a repedésről le nem vette, még levegőt is lassabban vette, a két kölyök pedig pontosan követte anyjuk cselekedeteit. Már elég régóta ott feküdtek mozdulatlanul a repedés előtt, mikor halk mocorgás hallatszott a repedésből, igen egy egér dugta ki az orrát. Alfonzína egy villámsebes mozdulattal lecsapott az áldozatra, de óvatosan tappancsát megemelte, és levette az egérkéről.

–        Na, így kell ezt csinálni.

–        Hát te milyen ügyes vagy anya! – mondta Kamilla.

–        Jó reggelt Trappista. Köszöntötte Alfonzína a kisegeret

–        Szerbusz Alfonzína, hát hiába mostanában sokkal gyorsabb vagy. No, és kik ezek az apróságok?

–        Ők az én gyermekeim, Lulu és Kamilla.

–        Sziasztok, engem Trappistának neveznek itt a telepen, mert imádom a trappista sajtot.

–        Tudjátok gyermekeim, amikor én ide kerültem, engem Trappista vezetett körbe a tejüzemen. Igen ő egy egér, de mi a mintagazdaságban nem láthattunk egeret, mert ott egy fia sem volt belőlük, és azt sem tudtam, hogy van ilyen állat.

–        De Trappista tanított meg arra, hogy hogyan kell egeret fogni, mert, hogy nekem inységeseb időkben bizony azt kell majd cselekednem, ahhoz, hogy életben maradjak. De én megfogadtam, hogy sohasem fogok egeret, csak így tartom kondícióban a figyelmemet, s a hallásomat, no, meg a gyorsaságomat. Egyébként ő itt a telepen a leg jobb barátom.

–        Na de most már lassan megyünk a ,,tejútra,” s mindenhol eszünk egy kicsit, na szia Trappista, viszem a családot reggelizni.

Így is ment ez hétről-hétre, mikor Kamillának és Lulunak hiányozni kezdett a gazdaság, az apó az anyó, meg az ott élő állatok egyszóval az otthon. Lulunak támadt is egy ötlete:

–        Anyuci és Kamilla, holnap kora reggel felugrunk arra, tartálykocsira melyen idejöttünk, s az bizonyára elvisz minket a gazdaságba, ott majd leugrunk s már otthon is vagyunk, mert akármilyen jó sorunk van is itt a cica mennyországban, nekem már hiányzik az otthon.

Alfonzínának is tetszett a terv, hamar beleegyezett az indulásba. Kora reggel, amikor még a hold világított beosontak a garázsokba, ahol az autók aludtak, majd csendesen fellopóztak a tartály alá s várták az indulást, nem is kellett sokat várni, már hallották is az ember beszédét amint a kollégájával beszélgetett, majd egy hangos ajtócsapódás, és ismét az a hatalmas robaj. Elindultak hazafelé, most jobban összebújtak, mert reggel, még egy kissé csípős a levegő, de melegítette őket az a tudat, hogy nemsokára otthon lesznek. A tartálykocsi lassítani kezdett, már látták is az apót, ahogy irányítja a teherautót. Pici szívük oly gyorsan kezdett zakatolni, hogy majd ki ugrott a helyéről.

Ahogy az autó megállt, leugráltak a kocsiról, s már rohantak is az anyóhoz reggeliért. Hát az anyó mikor meglátta a kedvenc cicáit még sírva is fakadt, mert annyira hiányoztak neki, mert az apón kívül már csak ők voltak számára, mintha a gyerekei lettek volna. Alfonzína messziről az anyó vállára ugrott s úgy dörgölőzött az arcához, Kamilla és Lulu a lábához dörgölték kis buksijukat. Az anyó vidáman vitte az állatokat az apóhoz, hogy megmutassa, hazajöttek a ,,gyerekek”. Az apó leguggolt s ölébe vette a két apróságot, s úgy cirógatta őket. Az anyó gyorsan öntött nekik friss tejecskét, majd mind a hárman nekihasaltak a tej lefetyelésének. Alfonzína csak annyit mondott:

–        Úgy látszik a cicák mennyországa az otthon, és a család, mert csak itt kapunk igazi feltétel nélküli szeretetet.

A mesét írta :Hartman János

Az első kiadott könyvem! + (E-könyv)

            Állati kalandok a holdon.

 

       Egy nagypapa meséi.

                                                Expozé.

A történetem, három jó barátról szól, egy kiskutyáról /Villusról/egy kiscicáról/Kormiról/, és egy kisegérről /Cin-cinről/. Rafinált módon felkerülnek a holdra, mint afféle turisták. Nagyon meglepődnek a hold, különös voltától. A holdon, ugyan is minden élőlény, fa, és bokor és állat százszor akkora, mint a földön, persze vannak kivételek. Különös és különleges kalandokba keverednek. Már sok kalandon túl vannak, mikor belebotlanak egy állatolimpiába, ahol kiváló és kivételes eredményeket érnek el. Egy emberek által épített, városban, ahol már nincsenek emberek, mert kihaltak a holdon. Mindenütt az állatok uralják a holdat. A mese kiválóan tanít, a becsületre, szeretetre, barátságra, kitartásra, s mindez kiváló szórakoztató köntösbe bujtatva. Ez a történet, 17-epizódikus részből áll, minden mese megállja a helyét egyedül is, de szerintem csak egyben érdekes.

Megjelent: Publio kiadó gondozásában

 

www.publio.hu

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Cicák a mennyországban
Az én kedvenc meséim - © 2008 - 2026 - kedvenc-mese.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat